2017. augusztus 4., péntek

Jankafalviak érmelléki túrája I.


Június 24-én a jankafalvi vallásórások és ifjak 20 fős csapatával kirándulni indultunk az Érmelléken. Reggel korán útra keltünk Székelyhíd felé, ahol az árpád-kori református templomot látogattuk meg. A templompadokban helyet foglalva meghallgattuk a templom és a Zólyomi család történetét, megtekintettük az 1996-os ásatásokon előkerült gótikus záróköveket, festett kazettás mennyezet megmaradt darabjait, majd a templomkertben álló székelyhídi vár makettjét csodáltuk meg, miközben az egykor bevehetetlen erőd történetét is megismertük. Székelyhídról Ottományba vezetett utunk. A református templom előtt Darabont Tibor lelkész fogadott bennünket, s pulija által igen hamar beterelt bennünket a templomba. E templom történetével is megismerkedtünk, de a gyerekek érdeklődését az orgona kötötte le elsősorban. A Komáromy kúriában folytattuk történelmi sétánkat, ahol Szűcs György kalauzolt végig bennünket. Itt megismerkedhettünk a híres ottományi kultúrával a bronzkorból, láthattunk Kossuth bankót, s világháborús hadfelszerelést, de az Érmellékre jellemző mesterségekkel is megismerkedhettünk, mint a halászattal, gyékényfonással, agyagedények készítésével.



Innen a közeli Szalacsra mentünk, ahol szintén a református templomba érkeztünk először. Itt Szabó Zsolt tiszteletes fogadott bennünket, s ismertette meg velünk a templom és a község történetét. Megtudtuk, hogy Szalacsot már az Aranybulla is említi, mint a Tiszántúl sólerakodó helyét, s később is a só fontos szerepet tölt be a település életében, hiszen itt vezetett a sóút és sóvám is volt Szalacson. A település neve is, mely szláv eredetű azt jelenti, hogy sólerakodó hely. E mostan kicsit félreeső településen egykor három magyar király is járt (V. István, IV László, Károly Róbert), mi pedig az ők nyomdokaikban. Bár a református és katolikus templomok egymás mellett vannak, mint megtudtuk egészen a múlt századig komoly ellentét volt a két felekezet hívei között. Volt a falunak katolikus része és utcái, és külön református fele, de mint megtudtuk mára ezen ellentétek sokat oldódtak, szerencsére. A templomból a pincesorra vettük az irányt, hiszen az 1000 pince településén illett a pincesort és pincéket megtekinteni. Ebben Dr. Kéri Gáspár fogorvos úr, mint lelkes hagyományápoló és hagyományőrző volt segítségünkre, aki több órán át idegenvezetőnkké vált erre a napra. A pincék mellett egy zsellérházat is megtekintettünk, mely a doktor úr tulajdonát képezi. A pincesorról a szalacsi négylyukú hídhoz mentünk, mely alatt a szabályozások óta már nem folyik az Ér, de azért vizet és vízimadarakat is láthattunk a híd környékén, mintegy délibábját a hajdani mocsárvilágnak. Dr. Kéri Gáspár elmondta, hogy ez a híd olyan jellegzetessége az Érmelléknek, mint Párizsnak az Eiffel torony. Bár Gálospetri innen szabad szemmel is látható volt, mégis jó kis kerülőt kellett tennünk ahhoz, hogy oda megérkezzünk, mert a folyón nem tudtunk átkelni a busszal, csak ott ahol híd is vezetett rajta. 
 


.Gálospetriben Balla Sándor tiszteletes vezetett körbe a templomban és a templomdombon, majd innen a tájházba sétáltunk át, ahol ismét a doktor úr volt a házigazdánk. Itt egy jómódú középparaszti portát tekinthettünk meg. Először a pitvart, a konyhát, majd a hálószobát, utána a kamarát és a gazdasági épületeket mustráltuk meg, végül a pincébe is lementünk, s ez már „valódi” pince volt, mert teli hordók is voltak benne. Egy kis borkóstolás közben finom szalacsi lapótyát (krumplis béles) ehettek a gyerekek, majd egy kis emlékszobát tekinthettünk meg, ahol utunk során először hallhattunk Sass Kálmánról és Fráter Lórándról. Mint kiderült ezen neves családokhoz kötődik rokoni szálakon házigazdánk is. A vaskályha-kiállítás megtekintése után a gálospetri belveder (kilátó) ponthoz kísért el bennünket a doktor úr, ahonnan beláthattuk az Ér völgyét, s amint e természeti csodának a kialakulását és történetét hallgattuk, szemünk elé varázsolódott az egykori, mára letűnt mocsárvilágnak a képe.




Megköszönve a szinte fél napos kalauzolást, elbúcsúztunk vendéglátónktól, s Érmihályfalva felé vettük az irányt, ahol egy kétfogásos ebéd várt reánk, hogy a sok barangolás után újból erőre kapjunk. Innen először Érsemjénbe mentünk, ahol Csorba Terézia tanárnő fogadott bennünket, s mutatta be a Kazinczy emlékházat, s egyben nyelvújítónk életét is. Majd Csiha Kálmán püspök emlékszobáját tekintettük meg, s a templom elől már indultunk is vissza Érmihályfalvára, mert az idő sürgetett. Utunk utolsó állomása a mihályfalvi református templom volt, ahol Balázsné Kiss Csilla lelkésznő fogadott bennünket. Itt az Érmellék legnagyobb gyülekezetének templomát és a mellette lévő Sass Kálmán mártír lelkész emléktermét látogattuk meg, majd egy csoportképkészítés után visszaindultunk. 




 
A kirándulásunk záróakkordja egy kis fürdőzés volt a székelyhídi termál strandon. Mindenkinek jól esett az út porát lemosni magunkról, s egy kicsit felfrissülni a nyári estében. Mire a nap aláhanyatlott a jankai házak mögött, mi is hazaértünk, s hiszem, hogy nem üres „tarisznyával”, hanem gazdagon megrakottal. Köszönjük a vendéglátóknak, hogy mindenütt szeretettel fogadtak bennünket, s a Reformáció Emlékbizottságnak a támogatást, mely által lehetővé vált ez a tartalmas kirándulás.

Jankafalviak a Reformáció nyomában Erdélyben


 Július 22-én a jankafalvi és a kisjankai gyülekezet 53 tagja közösen gyülekezeti kiránduláson vett részt. E kirándulás ötlete még tavaly született meg, amikor a nőszövetségi, fogarasi kirándulás során utunk átvezetett Nagyenyeden. Ekkor hangzott el, hogy milyen jó volna az enyedi kollégiumot és templomot megnézni, de akkor nem fért bele az időbe. A kívánság adva volt tehát, és az Isten kegyelme a lehetőséget is kirendelte, hiszen a Reformáció emlékéve alkalmából a Reformáció Emlékbizottság pályázatot hirdetett, s így az Ő támogatásukkal az eltervezett kirándulás meg is valósulhatott. E gyülekezeti programunknak címet is adtunk: A Reformáció nyomában. S valóban igyekeztünk a Reformáció nyomába szegődni, főbb erdélyi pontjait felkeresni, természetesen a teljesség igénye nélkül. 




Szombaton kora reggel Isten áldását kérve útnak is indultunk Nagyenyed felé. Két rövidebb megálló után 11 órakor már az impozáns, s nemrég felújított Bethlen Gábor Kollégium előtt állt meg a buszunk. Az épület árnyékos udvarán Turzai Melánia tanárnő fogadott bennünket, aki elmesélte Enyed és a Kollégium történetét. Megtudtuk, hogy nem véletlen, hogy Bethlen Gáborról kapta a nevét a Kollégium, hiszen a nagyságos fejedelem alapította 1622-ben, azzal a szándékkal, hogy itt Erdélyben is legyen egyetemi szintű oktatás, s ne kelljen a diákoknak külföldre peregrinálni. A Kollégium kezdetben Gyulafehérváron működött, majd a török pusztítások következtében I. Apafi fejedelem helyezi át 1662-ben Nagyenyedre. Hallottunk híres diákjairól, mint Kőrösi Csoma Sándorról, aki innen indult a magyarok őshazáját felkeresni, vagy Apáczai Csere Jánosról, aki tanár is volt itt, és tanárairól, mint Pápai Páriz Ferencről, aki 1704-ben az iskola rektora volt, ekkor pusztította el Rabutin labanc generális a várost és a kollégiumot, melyről Jókai Mór híres regénye is beszámol. Az iskola udvarán láthattunk is két fiatal fűzfát, melyeket e regény apropóján ültettek oda. De láthattuk a régi kollégiumból megmaradt Bagolyvárat is, ahol még Kőrösi is járt diákévei alatt. Még egy érdekességre is bukkantunk: 1759-ben Bod Péter Árva Bethlen Kata könyvtárát a Kollégiumnak adományozza. (Nőszövetségünk eme áldott emlékű nagyasszony nevét viseli.) Miután megcsodáltuk a Magyar Kormány támogatásával gyönyörűen felújított épületet, átvonultunk a szemközt lévő vártemplomba. A hűs falak között Baksai Béla gondnok fogadott bennünket, aki elmondta, hogy az idén nyertek egy pályázatot a templom és a várfalak felújítására, így jövőre megkezdődnek a felújítási munkálatok. Szerencsések voltunk, mert az idén még látogatható a templom, de jövőre már csak zárt ajtó fogadott volna bennünket. Megcsodálhattuk, sajnos csak kívülről, a XIII. században épült tornyot, mely 61 m magas, s egykor a vár őrtornya volt. A gondnok úr elmondta, hogy a felújítás után a torony is látogatható lesz. A középkorban épült gótikus templomból csak a szentély és a külső falak maradtak, sajnos a már emlegetett 1704-es évben a templom csúcsíves boltozata beomlott, s rá 100 évre már barokk stílusban építik újjá, ahogy ma is látható. Megtudtuk, hogy a körkarzat egykor a kollégium diákjai számára épült, itt hallgatták az istentiszteleteket, hiszen az 1800-as évek végéig itt volt a Teológia. Az építészeti szépségek mellett a reformáció szempontjából is fontos templomban járhattunk, hiszen 1564-ben itt vált külön a szász lutheri és a magyar kálvini egyház azáltal, hogy az erdélyi magyar reformátusok megválasztották első püspöküket Dávid Ferenc személyében. Így tulajdonképpen megalakul az Erdélyi Református Egyház. 1682-ben e templom falai között állítják fel a Suprenum Consistoriumot, mely az Igazgatótanács elődje volt, valamint 1780-1849 között az erdélyi egyházkerület püspöki székhelye is itt volt, s 1895-ig a református Teológia is itt működik. Mielőtt tovább indultunk volna, a vár falán lévő emléktáblához vonultunk, amelyen római számok jelzik annak a mészárlásnak a dátumát, melyet 1849. január 8 és 9 közötti éjszakán a környező román lakosság hajtott végre két pópa vezetésével a védtelen nagyenyedi magyar lakossággal szemben. E szörnyű tett következtében kb. 1000 gyerek, nő és aggastyán vesztette életét vagy véres kegyetlenség, vagy menekülés közben megfagyva a -24 C fokos hideg éjszaka következtében. A holttestek egy részét a vársáncba, másik részét a mészoltó gödörbe temették el, ez utóbbi tömegsírt jelzi az emléktábla.




Nagyenyedről Torda felé vettük utunkat. Az Ótordai református templomban Nagy Albert helyi tiszteletes fogadott bennünket. Jól esett a hűs, ódon falak között leülni és egy kicsit felfrissülni a nyári melegben. Közben a tiszteletestől megtudtuk, hogy a templom a XIV. századból való, mégpedig ágostonos rendi remeték építették. Ez azért érdekes, mert a Magyar Királyság területén a tordain kívül csak Bártfán tudunk ágostonos templomról, Erdélyben pedig egyedülálló. 1540-1550-es évekig ők használják, majd a reformáció következtében elhagyják Tordát. Utánuk talán az unitáriusok használták, de a XVI. század vége felé már lakatlanként említik. 1601-ben Basta megostromolja Tordát, s ennek a templom is áldozatul esik. Ráadásul a lakosságot is igen megritkította. 1614-ben Bethlen Gábor sóvágó hajdúkat telepít Tordára, valamint Egyházfalva is összenő Ótordával, s ennek lakossága református volt. Így történik, hogy az 1500-as évek második felében Kolozsvár után a második legnagyobb unitárius városban az unitáriusok száma kevesebb lesz, mint a reformátusoké. Ezért 1630-1640-es évek fordulóján I. Rákóczi György fejedelem a reformátusoknak adományozza a templomot és fel is újíttatja. Az 1900-as évek elején épül hozzá a neogótikus torony Sztehlo Ottó budapesti építész tervei alapján. 1944-ben a véres tordai harcok során a templom és a torony is megsérült, orgonájából pedig csak a szekrény maradt meg, a sípok hadi célokra kellettek. Érdekessége az emeletes karzat, s a szószék mögött lévő fejedelmi kapu, melyet II. Apafi fejdelem halála után bedeszkáztak, később be is falaztak (mert azon csakis az erdélyi fejedelem jöhetett be). Megtudtuk, hogy jövőre itt is felújítási munkálatok kezdődnek, így 5-6 év múlva érdemes lesz visszamenni, és megnézni újra e helyeket. Torda a reformáció szempontjából az 1568-as országgyűlés miatt fontos, ahol Európában először mondták ki a vallásszabadságot. Bár a mai római katolikus templomot jelölik meg ennek helyszínéül a legtöbben, a tiszteletes szerint inkább az ótordai református templom lehetett ez országgyűlés helyszíne, hiszen mellette volt a sókamara épülete, később a fejedelem rezidenciája is. Az igazság az, hogy ebben a dologban csak találgatások vannak, hogy a 4 középkori templom közül, melyik adott helyet annak a nevezetes országgyűlésnek. 

 
Egy kis fotózkodás, és a nagy hőségben hűsítő fagylaltozás után a híres Sóbánya felé vettük utunkat. Ha már Tordán jártunk ezt a lehetőséget nem volt szabad kihagynunk, hiszen már a rómaiak korában is sót bányásztak itt, majd a Magyar Királyság idejében is sóbánya és sóhivatal működött Tordán. A bányában először egy nagyon szórakoztató tárlatvezetésen vettünk részt, mely során sok információval is gazdagodtunk. Megismerhettük a bánya történetét, láthattuk maketten, hogy a múlt századokban hogyan bányászták a sót, azt is megtudtuk, hogy Torda alatt a világnak 100 évig elegendő sókészlet van, de már az 1930-as évek óta nem folyik sóbányászat itt, csak a turisták pénztárcájából bányásznak. A tárlatvezetést követően leereszkedtünk a szépen berendezett, régi tárnákba, s miután tüdőnk kitisztult, és sóban tartósítva lettünk visszamentünk a buszhoz, hogy utunk utolsó állomására, Kolozsvárra érkezzünk. 




A Kolozsvári Protestáns Teológia előtt Ősz Sándor Előd lelkész és levéltáros fogadott bennünket, s miután egy kis vacsora által erőre kaptunk a Teológia konvinktusán, meglátogattuk az egyetem épületét, s a díszteremben meghallgattuk rövid történetét. Itt megtudtuk, hogy Szász Domokos püspök helyezi át a Teológiát Kolozsvárra, s az egyetem történetéből is kaptunk egy kis ízelítőt. Végül átsétáltunk a közelben lévő Farkas utcai református templomhoz, ahová már későn érkeztünk, így csak kívülről nézhettük meg. A késő gótikus templom építését maga Mátyás király rendelte el, de csak halála után jóval fejezték be. A ferences rendi szerzetesek a reformáció idején elhagyják a kolostort és a templomot, melyet az unitáriusok vesznek át, majd Báthory István fejedelem jezsuitákat telepít a kolostorba, akiket az 1600-as évek elején az unitárius lakosság elkerget, s ekkor sajnos a templom is megrongálódik. 1622-ben a romos templomot Bethlen Gábor a reformátusoknak adományozza, akiknek számuk megnövekszik Várad elfoglalása után, ugyanis ide menekülnek a váradiak. A templom helyreállítása végül I. Rákóczi György nevéhez fűződik. E templom rejti a két utolsó erdélyi fejedelem földi porát is, az Apafiak sírját. Ugyanakkor az Erdélyi Református püspök székhelye is itt van. A templom előtt Kolozsvári Márton és György híres Sárkányölő Szent György szobrának a másolatát is megcsodálhattuk, melynek eredetije Prágában található. Mivel az idő eltelt Kolozsvárból csupán ennyit sikerült megtekintenünk, így is éjfélt már elütötte az óra, mire hazaértünk. Legalább lesz okunk egy újabb kirándulást szervezni a kincses városba.

Kicsi gyülekezetünk már sokszor megtapasztalta az Isten kegyelmét, most is így volt, hiszen önerőből nem biztos, hogy sikerült volna ez a kirándulás, de Isten adott lehetőséget, és támogatást, áldott legyen az Ő neve, és köszönet a támogatóknak.

Fogyatékkal élők táborozása Sepsikőröspatakon



Pályázat által juthattunk el az Írisz táborba, melyet az ÉRDA részére Balla Júlia ügyvezető-diakónusnő, a Méhecske műhely számára pedig Bara Tünde projektmenedzser nyújtott be. Még a sötétség takarta a tájat amikor július 6-án csütörtökön hajnalban 15-en elindultunk Sepsikőröspatakra 8-an az Érmellékről, 7-en Nagyváradról. Kezdetben kábulat uralkodott mindenkin az álmosságtól. Ám mire pirkadt a kisbusz már messze járt és mi is túllendültünk a fáradtságon. Csodás tájak ejtettek minket ámulatba amelyeken a múlt kegyetlensége és az idő elröpülése mit sem változtatott sőt még szebbé tette őket. Hajni, aki szintén velünk utazott a hegyek és a zöldellő fák rabságába esett, azt kívánta bárcsak hazavihetné a látványt, mert nem tudott betelni vele. Hasonlóképpen érzett a csoportunk többi tagja is, hiszen mindnyájan először jártunk Székelyföldön. E földrész a magyarság egyik legnagyobb ősi jelképe. Itt érezheti csak igazán az ember, hogy az egyik legcsodálatosabb nemzethez tartozik. Hajni útközben szorgosan jegyzetelte a helyiségek nevét,hogy később felidézhesse magában hol is járt. Csaknem tíz óra elteltével megérkeztünk a helyszínre, ahol a hűvös, esős időben a házigazdák szeretete fűtötte szívünket.

A finom ebéd után egy rövid pihenő következett, amely ránk is fért a hosszú út után. Ezután sor került a megismerkedésre a többi táborozóval, akik többek között Sepsiszentgyörgyről és Brassóból érkeztek. Öt csapat alakult meg a táborozókból egy-egy vezetővel az élükön, hogy a későbbiekben gördülékenyebben mehessenek végbe a tevékenységek. Ezen csapatok a Napsugarak, Vidám, Cukorkák, Pillangók és a Halak nevet viselték. Estefelé levertségünket elűzte, amikor azt láttuk, ahogy kortól és állapottól függetlenül a mindennapok nehézségeire fittyet hányva táncoltak,énekeltek tapsoltak és nevettek a fogyatékosok a segítőkkel karöltve. Pénteken tornával indult a nap. Majd Dániel történetével folytatódott, mely rávilágított arra hogy, aki Isten törvényei szerint él megkapja mindazt,amire szüksége van. Ezt követően egy órán át a népi játékoké volt a főszerep. Aztán kézműves foglalkozáson világítótornyokat készítettünk. A pihenőt követően ügyességi játékokban bizonyíthattuk rátermettségünket. A következő program a táncház volt melynek keretén belül Ürmösi-Incze Hunor és neje, Mária a népdalok és a néptánc világába kalauzoltak el bennünket. A vacsora után Kovács Janka Hanna zenetanár közreműködésével aki a tábor egyik segítője is volt egyben retró slágerek éneklésével zártuk a napot. A szombatot szintén reggeli tornával indítottuk, majd ismét Janka jóvoltából népdalok dallamában mélyedhettünk el. Ezután egy a Noé idejéből származó Székelyföldön elterjedt hagyománnyal a nemezeléssel ismerkedhettünk meg, amelynek keretében bárányszőrből,szappannal és vízzel nemezlabdákat formáltunk. A soron következő különleges tevékenység a batikolás volt. Először levágtuk egy póló ujjait és nyakát majd alul összekötöztük a centikre vágott csíkokat aztán köveket kötöztünk bele, hogy később amikor az elkészült táska kavicsokkal megrakott részéből azokat kiszedtük mintákat hagyjanak bámulatos remekműveinken. A pihenőt követően kalandtúrára került sor a közeli erdőben. A táborban maradt résztvevők ez idő alatt klasszikus zenére rajzolhattak.

Vasárnap a reggelit követően elmentünk Árkosra, ahol református Istentiszteleten vettünk részt. A tiszteletes asszony szívbemarkoló prédikációjában arra tette a hangsúlyt, hogy földi kincseink helyett lelki javakat gyűjtsünk, amelyektől a bensőnk lesz gazdagabb nem pedig a pénztárcánk.

A lelki kincsek az emlékeink a szép, amit magunk körül látunk a megfoghatatlan apró dolgok, amiket a rozsda és a moly meg nem emészthet. Egy sokatmondó példával szemléltette azt a hatalmas Isteni igazságot miszerint az embert az teszi emberré ami, a szívében van. A példázat ekképpen szólt: egyszer a gazdag ember megsajnálta a szegény szomszédját és egy kosarat küldött neki mindenféle jóval. A szegény ember kiborította a kosár tartalmát és megtöltötte azt kertjének legszebb virágaival. A gazdag ember megkérdezte: miért nem szeméttel töltötted meg, s úgy adtad vissza? Erre a válasz: mert csak azt adhattam ajándékba viszonzásul, ami a szívemben van.

Az Istentisztelet végén az Írisz ház zenekara örvendeztette meg a gyülekezetet két dallal. Az előadás egyik varázslatos eleme Éva néni a szólista hangja volt, mely olyan tiszta, kedves és csillogó, amilyen az idős hölgy lelke. Az Istentisztelet végeztével néhányan autóval, míg mások szekérrel tértek vissza a táborba. Az ebéd és a pihenő után rőzsegyűjtés következett az esti tábortűzhöz. Ezután mindenkinek alkalma lehetett színes kézlenyomatát hagyni egy hatalmas pamut anyagon. Majd a tábor főszervezői kérték a résztvevők véleményét arról: mi tetszett nekik, és mi az amin esetleg a jövőben változtatniuk kellene. A vacsorát az emléklapok kiosztása követte, majd a telihold sugárzó fényénél a tábortűz meggyújtására került sor. A lángok lobogásának hangját gitárszólammal tarkított dalolás kísérte. Közben Olcsvári Tünde programkoordinátor köszönte meg az egybegyűlteknek hogy néhány napot együtt tölthettünk. A helyiek megígérték, ha jövőre alkalmuk nyílik rá ők jönnek el mihozzánk,az önkéntesek pedig már most felajánlották segítségüket a majdan itt megszervezett táborhoz. 


Másnap reggel, úgy tizenegy óra tájban csapatunk elindult hazafelé. Kezdetben az elválás szomorúságától lehangolva üldögéltünk a mikrobuszban,majd a szép pillanatokra való visszaemlékezéssel és az ott tanult népdalok éneklésével egyre vidámabb lett a hangulat. Utunk során kirándultunk a kőhalmi várban ahonnan a városra lenézve mesebeli látvány tárult elénk mely egyaránt visszatükrözte a jelen nyüzsgését, valamint a régmúlt fájdalmas gyötrelmeit.

A vár a háborúk idején lövészvárként funkcionált ahonnan az ott élő katonák kis szobákból, vagy a vár falai mögül tüzelhettek az ellenségre, ezzel kioltva megszámlálhatatlan ember életének lángját. 


Majd Segesváron az óvárosban jártunk ahol, az egyik házban korábban Mircea cel Bătrân román uralkodó fia élt. Betértünk egy ott található templomba is, ahol minden németül volt írva, mivel köztudott hogy a térségben korábban szászok laktak. A turistáktól hemzsegő városrészben egy idős bácsi épp vászonra vetette a festői tájat, amelynek középpontja a szeme elé táruló vár volt. 







Utolsó megállónk a Királyhágón volt, ahol még egyszer elménkbe és szívünkbe véshettük a bámulatos tájat. Aztán egy idő múlva szép lassan mindenki épségben hazatérhetett otthonába olyan kincseket elraktározva magunkban, egész lényünkbe vésve, amelyeket a rozsda és a moly meg nem emészthet. 




Végezetül mindannyiunk nevében szeretnék köszönetet mondani azoknak, akiknek a közreműködésével létrejöhetett ez a tábor és mi részt vehettünk rajta. Rendkívül szívet melengető érzés tudni, hogy vannak emberek,akik arra áldozzák idejüket, s erejüket, hogy nekünk fogyatékkal élőknek boldog perceket és életre szóló élményeket szerezzenek. 


Hálásan köszönjük erőfeszítéseiket!

Serbán Sára Edina

2017. augusztus 1., kedd

Orgonaavatás Csokalyon



Július 9-én a Csokalyi Családinap keretében ünnepi istentiszteletre került sor a református templomban, mely alkalommal a felújított orgona avatása is megtörtént. Az istentiszteleten Igét hirdetett Rákosi Jenő érmelléki esperes, aki a 84. zsoltárból idézett, abból, mely a Lombsátor ünnepén, a szabadítót ünnepelve született. Ezzel vont párhuzamot a közel 100 évvel ezelőtti trianoni döntéssel, kifejtve: a zsidók állama mintegy 1900 év után újralétesült, bennünk pedig egyetlen évszázad után lankad a lelkesedés, az erő. Előbbieknek hitükhöz biztos pontot nyújtott a templom, vagy akár csak egy siratófal is, ilyen biztos pont kell legyen nekünk is a szétszórtság állapotában a templom. Örömre ad okot az aratókra váró búzaföld látványa, a találkozásokra alkalmat adó családi nap, vagy éppen az újra megszólaló orgona hangja – mondta az igehirdető. 


Az igehirdetést követően az ünnepre érkezettek köszöntése következett, név szerint is köszöntve Cseke Attila szenátort, Béres Csaba polgármestert, és a Fényes Elek Magyar Statisztikai Társaság elnökségét, majd az orgona felújítására adakozóknak lett megköszönve hálaáldozatuk, Isten áldását kérve életükre. Ezt követően a felújított orgona története került bemutatásra. A barokk stílusú orgona még a kilencvenes évek elején némult el, s azóta csupán porfogó bútorzata volt a templomnak. Felirata szerint 1864 készült Szalai Zsuzsanna hagyatékából. Sajnos az orgona építője ismeretlen, sem a játszóasztalon, sem az orgonaszekrényen nem lett feljegyezve az építő neve, azonban a stílusjegyek alapján (a homlokzat és a játszóasztal kialakítása, a sípok formája és helye, a díszek mintázata) majdnem biztosra vehető, hogy Jónás István nagyváradi orgonaépítő munkája. Legutóbb 1926-ban Szeidl Ferenc végzett felújítást rajta, a mostani munkálatokat pedig Kovács Tibor élesdi származású orgonajavító mester eszközölte. A mester felkérésre magáról is elárult pár dolgot az ünneplőknek, többek között, hogy eredetileg vegyészmérnök a végzettsége, s hogy Mezőtelkiben kántorizálva került közel az orgonához, majd Kolozsváron az egyetemi évei alatt bejárt egy orgonajavító műhelybe, ahol úgymond ellopta a szakmát, s most már önálló műhelye van Gyaluban. A csokalyi orgona zsákbamacska volt számára, mivel meg sem lehetett szólaltatni (a szúbogarak, az egerek és beázások teljesen tönkretették), ráadásul műemlék hangszer lévén a restaurálást a lehető legtöbb eredeti anyag megőrzésével kellett elvégezni, s ami nem volt megmenthető, azokat ki kellett cserélni, de itt is ügyelve arra, hogy az eredeti anyagok, összetevők alkossák a hangszer darabjait. Néhány kicserélt, szúette alkatrészt át is adott a gyülekezetnek, úgymond muzeális kincsként megőrzésre. A körülbelül másfél éves munkálatok felsorolása is igen hosszú volt, nemhogy az elvégzése. Végezetül a munka “átadásaként” rövid koncertet is adott a mester, melyhez a barokk stílusú, pedál nélküli orgonához illő Mozart, Fischer és Pachelbel-darabokat választotta. Az utolsóként játszott orgonadarabnak az érdekessége az volt, hogy azokban az években érkezett Magyarországra és vált ismertté, amikor az orgona készült, így mondhatni, hogy egy idős volt az orgonadarab és az orgona. 


Lelket felemelő érzés volt hallani a felújított orgona csodás hangját, mely most már nem egy szomorú, megkopott templomi bútorzat, hanem a hangszerek királynőjeként vezeti és kíséri a csokalyi reformátusok Istent dicsérő énekét. Úgy hiszem, hogy a Csokalyi Eklézsia orgonája felújításával méltóképpen megünnepelte a reformáció 500. évét, megmutatva, hogy ragaszkodik ősei örökségéhez. A templomi ünnepséget orgonakísérettel nemzeti imánk, a Himnusz zárta. Áldott legyen az Úr ez ünnepi napért!

Jakó Sándor-Zsigmond
beszolgáló lelkész

Ifjúsági csendesnap Értarcsán


2017. július 29-én, szombaton ifjúsági csendesnapot tartottunk Értarcsán. Erre az alkalomra az éradonyi és gálospetri ifjak voltak hivatalosak, ezzel is erősítve a köteléket a három falu közösségi hitéletén keresztül. Az alkalom 10-órától kezdődött, amire igyekeztek a meghívott vendégek is pontosan érkezni. Az érkezés után bőséges reggeli fogadta a vendégeket, amit a nőszövetség tagjai és a házigazda, értarcsai ifjak készítettek elő. Mindezek után következett a csendesnapra való ráhangolódás, az ismerkedés, a közös éneklés és az áhítat megtartása. 


A testi táplálék után a lelki táplálkozásra odafigyelve áhítatot tartott Gecse Tamás házigazda lelkipásztor, aki az I.Kor 8-alapján elmondta, hogy az ismeret még nem minden az életvitelünkben, a szeretet az, amely épít. Szeretetteljes imádságainkban és életvitelünkben nyilvánuljon meg, hogy Isten által vagyunk, az ő akaratából élünk, ő ébreszt hitet bennünk, és az ő akaratából jött létre a csendesnapi együttlét is. Az áhítatot követte a,,Legyen áldás az úton amit ma kezdesz el” c. ifjúsági énekeléneklése, amely ezekután a három falu közös himnusza is egyben. Ezek után következett Orosz Zsolt a Diakónia, mint szeretetszolgálat, misszió című előadása, amelyben a diakónia területére eveztünk el a fiatalokkal, olyan kérdéseket érintettünk a szolgálati területek kapcsán, amelyet feltehet egy keresztény fiatal is önmaga számára, hogyan tudom szolgálni az Urat? Hogyan vehetek részt a szükséget szenvedő felebarátom életében? A szolgálattal kapcsolatos kérdések után jó tanácsként leszögeztük azt, hogy szolgálni a kegyelmi ajándék mértéke szerint kell, amit örvendezéssel, és Isten félelmében végezhetünk. Ezen útravalók után következett egy kiadós ebéd, amit az értarcsai gyülekezet áldozatos és szeretetteljes munkájának köszönhettünk. 
 

 
 
A délutánig nyúló programok keretén belül a házigazda tiszteletes asszony, Gecse Éva Malvin élménypedagógiai, jégtörő- és energetizáló játékokkal szinte egy közösséggé formálta az ifjakat. Az elgondolkodtató játékok során megtapasztalhattuk az egymásrautaltság érzését, a szolgálatban rejlő kihívásokat és azt, hogy egy-egy apró jó szóval is mennyi kellemes percet ajándékozhatunk fiatal társaink számára. A délutánba nyúló csendesnap jó alkalom volt arra, hogy ismét együtt legyünk és szilárd alapokra elhelyezve tovább építsük a kapcsolatot embertársainkkal és egymás hite által lélekben gyarapodjunk. Kérjük Isten áldását arra, hogy a továbbiakban is legyenek ilyen alkalmak, amelyen legyen erőnk szolgálni, hálával áldozni és Jézusra fölmutatni.

Orosz Zsolt,
diakónus, (szociális asszisztens)

2017. július 26., szerda

Családias ünnep meglepetésekkel Érkeserűben


Minden vasárnapi istentisztelet az öröm és a hálaadás alkalma gyülekezetünkben, de a július 23-i délelőtt rendkívüli családias ünneppé vált Isten kegyelme és a gyülekezeti tagok meglepetései által.

Míg jómagam átlagos vasárnapi istentiszteletre készültem és az Ézsaiás 43,1 alapján hirdettem Isten Igéjét: „És most, óh Jákób, így szól az Úr, a Te Teremtőd és a te alkotód Izrael: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” - próbálva erősíteni és bátorítani a gyülekezeti tagokat a „Szentlélek tüzénél sült Igekenyérrel”. Kihangsúlyozva az Igéből, hogy Ő név szerint ismeri az övéit, tudja dolgainkat, fontosak, értékesek és becsesek vagyunk az Ő szemében. Nem a félelemnek, hanem az erőnek, a hitnek, a szeretetnek és a józanságnak Lelkét adta nekünk. Úgy hallgassuk az Ő Igéjét naponta, mint akik tudják, hogy Isten mindenkinek Teremtője, de az övéinek Alkotója, formálója is. Az Ő Szentlelke által leszünk új teremtéssé és így válunk képessé arra, hogy Isten harcosaivá váljunk a világban. Felfegyverkezve a lelki fegyverekkel képesek leszünk megharcolni a hitnek szép és nemes harcát; örök biztonságban tudva életünket és örökéletünket, hiszen Ő arról biztosít bennünket, hogy Övéi vagyunk, Hozzá tartozunk. 


Az igehirdetést követően Munkácsi Imre főgondnok a gyülekezet előtt megköszönte a lelkipásztornőnek, hogy 14 év óta hűséggel szolgálja Istent a keserűi gyülekezetben. A szép szavak mellett mindannyiunk meglepetésére nem csak egy csokor virágot, hanem a presbitérium tagjainak ajándékaként egy új palástot is átnyújtott a lelkésznőnek a gyülekezetbe érkezésének 14. évfordulójára, a Reformáció 500-ik évében, kívánva további áldásos szolgálatot a gyülekezetben. Ezt követően a kórus meglepetés szolgálatát, köszöntő énekeit hallgattuk meg, majd a kijáratnál minden gyülekezeti tagot kemencében sült kaláccsal kínáltak a presbiterfeleségek, ahol még alkalom nyílt ismét a közös beszélgetésre, és egy közös „családi fénykép” készítésére. Végül a presbiterekkel és feleségeikkel a gyülekezeti teremben folytattuk az ünneplést a terített asztal mellett, megbeszélve az előttünk álló feladatok elvégzését, kérve Istentől mindehhez az erőt és az áldást. 


Köszönet illessen mindenkit a szeretet és megbecsülés kifejezéséért.

Isten áldása legyen továbbra is gyülekezetünk életén, hogy a mi hitünk ne emberek bölcsességén, „hanem Istennek erején nyugodjék.”

Legyen mindenért Övé a dicséret és dicsőség mindenkor. Ámen.

Oroszi Magda
lelkipásztor

Egyházmegyei zenetábor Hegyközszentmiklóson


Idén július 10-15 között fiatalok Istent dicsérő énekétől és hangszer játékától volt hangos ismét a hegyközszentmiklósi termálfürdő és környéke,ugyanis immáron hetedik alkalommal szervezett itt zenetábort az érmelléki református egyházmegye.

42 fiatal dicsérte együtt az urat hangszerekkel és énekszóval a jól összeszokott tanári csapattal egyetemben. A több településről, egyházmegyékből érkezett táborozók furulyán, gitáron és billentyűn tanulhattak kezdő és haladó szinteken. Ebben a következő tanárok, kántorok próbáltak a fiatalok segítségére lenni Balogh Kata Boglárka egyetemista (gitár) Ghitea Angéla kántornő-zenetanárnő (furulya), Fehér Arthur zenetanár (gitár), Fülöp Gábor kántor-zenetanár (billentyű) és Pop György kántor (billentyű). Megpróbálták a lehető legjobban átadni ismereteiket, tudásukat és összhangba hozni a fiatalok hangszerjátékát valamint énekét. Ebben az ismeret átadásban és összehangolódásban volt nagy segítségünkre a tábor visszatérő nagytiszteletű kedves vendége, a kóruséneklés nagy szakértője Berkesi Sándor Liszt-díjas karnagy egyetemi tanár Debrecenből. Aki a zenetáborosok számára a kiválasztott zenei darabok némelyikéhez saját hangszerkíséretet komponált, ezzel is segítve és megtisztelve mindnyájunkat. 


A hét a tanulás, a jókedvű zenélés, az előadások hallgatása, a szorgalmas gyakorlás és persze a szórakozás, fürdőzés jegyében telt el. Az előadások rendjén a népdalokkal és népszokásokkal ismerkedhettek a gyerekek, amelyet Orosz Otília Valéria egyházkerületi zenei előadó tartott játékos interaktív formában, nagy érdeklődést keltve. Továbbá a zenetáborban is megemlékeztünk a reformáció 500. évfordulójáról egy előadás kapcsán, melyet Berkesi tanár úr tartott. Népi hangszerek bemutatására is sor került a hét folyamán például citera, havasi kürt stb. A testi és szellemi feltöltődés mellett a fiatalok lelki táplálékot is kaphattak a reggeli és esti áhítatok alkalmával, amelyet a környékbeli lelkipásztorok, teológusok, vallástanárok tartottak. 


A zenés napok hamar elszaladtak és az összekovácsolódott kis csapat bemutathatta mivel gyarapodott az együtt eltöltött egy hét alatt.

A zárókoncertre mint minden évben a hegyközszentmiklósi református templomban került sor szombat délelőtt egy Istentisztelet keretén belül.Ahol Árus László házigazda lelkipásztor hirdette Isten Igéjét a 138. zsoltár alapján Isten magasztalására biztatva a fiatalokat.Mert az Isten színe előtt való tiszta szívbéli vidám éneklés és magasztalás tetszik az Úrnak. Az istentisztelet elején két zenetáboros fiatal végzett kántori szolgálatot Herman Szilárd és Sepsi Dávid. Ez szép ígéret és jó reménység arra nézve, hogy a jövő leendő kántorai is kikerülhetnek a zenetáborosok soraiból. Az igehirdetést követően a táborozók zárókoncertjén furulya, gitár darabok hangzottak el, valamint ifjúsági énekek, népdalzsoltárok, két és háromszólamú bicíniumok és református énekeskönyvünk énekei. 


Isten iránti hálával tekintünk vissza az elmúlt eredményes hétre, hiszen az Ő áldása kísért és vezetett a tanulásban, zenélésben, éneklésbe, dicsőítésben és magasztalásban.

A jövőre nézve jó reménységünk van afelől, hogy visszatérő és új lelkes zenélni vágyó fiatalokkal gyarapodhatunk és zenélhetünk „szép harmóniában”.



Herman Csaba
egyházmegyei zenei előadó