2017. december 7., csütörtök

Sass Kálmán mártírunk emléke Strängnäsben


A Strängnäs-i dóm Svédországban, a Mälaren-tó partján, Érmihályfalvától 2300 km-re található. A nyugalomba készülő püspök az ezredfordulón ezen a központi püspöki székhelyen a világon egyedülálló emléket állitott a XX. sz. vértanúinak. Magyar mártírjaink közül egyedül Sass Kálmán 1956-os református mártírlelkipásztor neve került fel a művészi ízléssel, igényesen kivitelezett emlékhelyre. Az emlékhelyen minden december 2-án (vagy az ahhoz legközelebbi időpontban) tartanak megemlékező istentiszteletet, koszorúzást, mivel Sass Kálmán mártírt 1958. dec. 2-án lőtték agyon Szamosújváron, “csak” azért mert hűséges volt nemzetéhez, hivatásához, Krisztusához. A svédországi magyarok először halálának 50. évfordulóján tartottak megemlékezést és koszorúzást a dómban, az Érmihályfalva és a magyar nemzeti értékek iránt elkötelezett Dr. Madarassy Enikő és a református gyülekezet elnökségének, Nt. Molnár Veress Pál lelkipásztor és Dr. Sebestyén Gábor főgondnok, kezdeményezésére. 2008–tól hagyománnyá vált, hogy évente ezen az alkalmon Svédország minden tájáról összegyűlnek a magyarok emlékezni, imádkozni, egymást HIT ÁLTAL erősíteni. 



A reformáció kezdetének 500. évfordulója alkalmából a svédországi magyarok meghívták szolgálni istentiszteleti alkalmukra az érmihályfalvai református gyülekezet elnökségét. A mártírhalál 59. évfordulóján Isten kegyelméből egységben, testvéri szeretetben voltunk együtt az Ige körül a házigazdákkal a nyolcszáz éves dómban. A szülőföldről, Skandináviából idesereglett, az anyaországi és Kárpát-medencei magyar testvérek a nem magyar testvérekkel együtt őskeresztyének módjára egy szívvel-lélekkel emlékeztek, dicsőítették az Urat. Jelen volt az istentiszteleti közösségben Magyarország stockholmi nagykövete, magyar arisztokrata családok leszármazottai, Habsburg Ottó leánya, a Szent György Lovagrend tagjai, más jeles személyiségek. Az adventi várakozással megtelt dómban naggyá nőttek szíveinkben a XX. századi mártírok példái. Ahogyan a templomfalakon kívül nőtt a sötétség, úgy nőtt bennünk a krisztusi világosság az Ige körül, a világosságot árasztó gyertyák fényében, a mártírok tanúságtételéből áradó fény melegében. Életük, haláluk világító fáklya, aranyló üzenet: életünk értelme a tanúskodás. Tanúskodni Krisztus mellett és mindaz mellett, amit Ő adott. Az énekelt, az olvasott, a hallott Ige, a megemlékező beszédek, a lényegretörő elmélkedések, a művészi előadásban elhangzó orgonamuzsika, hegedűjáték, zongorajáték, a szólóénekek, a szavalatok, a személyes hangvételű szónoklatok egy egységes egészet alkotva szolgálták az Isten tiszteletét, a mártírokra való emlékezést, az előretekintést. Az ökumenikus istentiszteleten újra bátorítást és bátorságot kapott a jelenlevő gyülekezet a Lélek által arra, hogy folytassa a tanúskodást, maradjon hű Krisztusához, nemzete értékeihez, az egyetemes keresztyén anyaszentegyházhoz. Krisztus szeretete tettekre váltható ma is, hitelesen tanúskodhatunk mártírjaink példái nyomán a XXI. században is, próbáink, szenvedéseink, üldöztetéseink között is. Hangsúlyozták a jelenlevők, hogy Sass Kálmán mártíriuma az egész magyarság számára üzenet és a nem Magyarországon élők számára is szellemi-lelki iránytű, mártíriuma nem csak Érmihályfalva számára útmutató, de Európa számára is, az észak-európai protestánsok számára is hiteles mértéke, mércéje a mártírságnak. 


A 2017. dec. 2-i strängnäsi istentisztelet ismét kifejezte, hogy Sass Kálmán és általa Érmihályfalva reformátussága beirta nevét a világtörténelembe, a keresztyén egyház történetébe. 

 

Az érmihályfalvai és az érmelléki magyarság büszke maradhat arra, hogy Sass Kálmán neve arannyal van felvésve a mártirok falára a strängnäsi dómban, Ő hitelesen hirdeti a mártirság örök értékét és igaz mércéjét a XXI. századi magyaroknak és az Európában élő embereknek. 



Balázsné Kiss Csilla és
Balázs János Dénes érmihályfalvai lelkipásztorok

2017. december 3., vasárnap

Én is szeretek alkotni III.




November 28-án, kedden került megrendezésre harmadik alkalommal az „Én is szeretek alkotni” névre hallgató foglalkoztató program a helyi fogyatékkal élők részére az ÉRDA szervezésében.

A foglalkozást Balla Júlia diakónusnő a napi ige felolvasásával kezdte, amelyben arra tevődött a hangsúly, hogy úgy lássuk egymást, ahogy Isten lát bennünket. 


A délutáni órák alatt a forró tea, és a friss pogácsa mellett megosztottuk egymással, hogyan is telnek mindennapjaink, s hogy hogyan érkeztünk oda fizikaivalamint lelki értelemben véve. Arra derült fény, hogy mindenki nagy örömmel várta az egymással való találkozást. A délután folyamán adventi koszorút készítettünk örömmel válogattunk a díszgömbök, tobozok, és egyéb varázslatos dekorációs elemek közül. Ezt követően dekupázs technikával dolgozva dekoráltunk üveget, amibe ha mécsest teszünk, szépen világit. A következőképpen történik a folyamat: például egy lehetőleg kis üveget fehér festékkel vonunk be, majd miután az megszáradt, felhasználjuk egy szép mintás szalvéta felső rétegét, óvatosan körbevonva ragasztóval úgy, hogy lehetőleg ne maradjon alatta levegő. Majd képek készültek kis csapatunkról és a munkáinkról. A dolgos órák néhány versem felolvasásával zárultak.
 

Hálás köszönet a csodás délutánért Balla Júlia csoportvezetőnek. Reméljük, karácsony előtt még találkozhatunk. 

Serbán Sára Edina, Kiskereki
az ÉRDA fogyatékkal élők csoportjának tagja





Köszönjük az Irisz Ház pályázati lehetőségét és anyagi támogatását, valamint a HEKS és az Ausztriai Diakónia támogatását!


A megvetett szabadság


Úgy adta a sors, hogy test által nem lehetek szabad,
s valószínű hogy egész életemben ez így is marad.
Kipróbáltam azt is mi az a megfelelési kényszer,
megmondom nektek nem is egyszer kétszer.

Lógok eleget anyám csuklóján,
de sosem róttam fel Istennek, hogy ez túlzó ár.
Amit akkor mért rám mikor a levegőt kapkodtam,
s ezzel egy remélhetőleg teljes létért harcoltam.

Parányi testem alig volt két kiló,
a szüleim meg tán sírva nézték ahogy a cső a számból kilóg.
Létemnek első nagy csatáját bíz csúfosan elvesztettem,
s végül oxigénhiányt szenvedtem,
ám sorsomért senkivel sem perlekedtem.

S az meg végképp nem jutott eszembe, hogy Jézust megtagadjam,
éveken át tartó hűségemért cserébe nagy jutalmat kaptam.
Egy tollat mely egyedül az ő igazát veti papírra,
amint tudjátok néha nevetve néha sírva.

Ezt a tollat csakis az Úr kezeli,
az eszem helyett bele inkább a szívemet teszi.
Kérem senki ne értsen félre,
de ez azt jelenti, hogy a szabályok előtt nem borulok térdre,
Közben persze cselekszem a nagyokra felnézve.

Én nem akarok senkit megbotránkoztatni,
csak a szívemet hagynám szabadon repülni.
Felmenni annak egyetlen Urához,
s újra leszáll remélve, hogy valami szépet hoz.
Most már ugye végképp mindenki érti,
miért nem akarok korlátok között írni?


Serbán Sára Edina

 

Ha furulyás találkozó, akkor Érszőllős


Akár ez is lehetne a mottója az évente megrendezésre kerülő zenés alkalomnak. Az idei már a hetedik találkozó volt, és idén is az Érmellék különböző szegleteiből érkeztek a furulyás csoportok, felkészítő tanáraik kíséretében, hogy Isten dicsőségére és egymás örömére zenéljenek. És a hangsúly valóban a felszabadult örömzenélésen van, hiszen ez nem verseny, itt nem kell senkit sem legyőzni, esetleg csak a saját félelmünket és az izgalmunkat. Megszokhattuk, hogy ezek a találkozások családias légkörben telnek, és örömmel nyugtázzuk minden alkalom végén, hogy jó volt újra találkozni, együtt muzsikálni.

A találkozó házigazdája egy rövid áhítattal kezdte meg az együttlétet a 150. zsoltár versei alapján és arra buzdított, hogy az Istentől kapott tálentumokkal dicsérjük az Urat, mert méltó rá, mert erre teremtett bennünket, és ezáltal a mennyei dicsőítésbe is bekapcsolódhatunk. Az igei szolgálat után, Hermann Csaba, egyházmegyei zenei előadó köszöntötte a megjelenteket, majd a furulyacsoportok által elkészített zeneművek következtek. Idén Albisról, Bihardiószegről, Ottományból és Érmihályfalváról érkeztek a csoportok, hozzájuk csatlakozott a helybeli gyülekezet három furulyacsoportja. A változatos repertoárban egy- és többszólamú művek, zsoltárok, gyermekénekek, az énekeskönyv énekei, valamint klasszikus zeneművek is helyet kaptak, igazi zenei kavalkádban volt része a hallgatóságnak. Az elhangzottakat ezúttal Bodnár Lajos, éradonyi lelkipásztor értékelte, aki külön megköszönte azt a lelkesedést, amivel a csoportok tagjai szolgáltak, egyúttal biztatta is őket a munka folytatására, hiszen a gyümölcse meglátszik.

A találkozó végén még elfurulyázták közösen az 503. dicséretet kánonban, majd átadásra kerültek az emléklapok és a résztvevők egy közös fotó erejéig összeálltak az úrasztala körül, hirdetve az utókor számára, hogy itt voltak, részt vettek és örömmel szolgáltak a VII. Érmelléki Ifjúsági Furulyatalálkozón. Az alkalmat követő szeretetvendégség alkalmával tovább fokozódott a jókedv, a felkészítő tanárok pedig már a jövendőt tervezték. Ha az Úr is úgy akarja, jövőre újra Érszőllősön találkozunk, Advent első vasárnapját megelőző vasárnap délutánján. Reméljük a résztvevők köre is bővülni fog és egyre többen kapnak kedvet ez együtt zenélésre. „Hiszen Istenünkről énekelni jó; hiszen őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog!” Zsolt 147,1. Soli Deo Gloria!

Illyés Tamás, 
érszőllősi lelkipásztor

2017. november 6., hétfő

Reformáció ünnepe és Templomnap Kiskerekiben

„Mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (1Kor 10,31)

Két, egymást követő vasárnapon is ünnepi istentiszteletet tartottak a kiskereki református gyülekezetben: október 29-én Reformáció emléknapját, november 5-én pedig Templomnapot a templomtorony 200 évvel ezelőtti építésének okán.


A reformáció lángra lobbanásának 500. évfordulóján illendőnek találtuk, hogy gyülekezetünkben és istentiszteleteinken az Igén és a közös imádságon legyen a hangsúly, így októberben, a reformáció hónapjában, „az egyházat szüntelen reformálni kell” (ecclesia semper reformari debet) elve alapján is az istentiszteleti rendben némi újítást vezettünk be, hogy maga Isten Igéje legyen az ünnepelt. Még októberi nemzeti, történelmi ünnepeinket is háttérbe szorítottuk, hogy éreztessük mindenkivel: itt végre minden erőnkkel az Igére kell összpontosítanunk.


A presbitériummal való egyeztetés nyomán bevezetésre került az az új liturgia, amit már korábban be kellett volna vezetnie minden református gyülekezetnek, az idei esztendőben pedig a Romániai Református Egyház új liturgiatervezetet készít elő kiadásra, mely reményeink szerint az istentisztelet igeközpontúságát, híveink imádságos részvételét erősíti majd.

Bár a kántor hiánya a gyülekezetben némileg visszafogja az istentisztelet szép és ékes voltát, így csak felemás módon sikerült az új liturgiai elemeket bevezetni. (Imádkoztunk is több alkalommal azért, hogy az Úr Isten küldjön gyülekezetünknek akár alkalmi, akár állandó kántort.) Az apostoli köszöntés és a bibliai áldás kerete, a közösen mondott imádságok, a csendes ima, az énekek általi imádságos válasz mind-mind a közös és igei szolgálatot erősítik. 


A legnagyobb újítás azonban az, hogy a bibliaolvasást a gyülekezet fiataljai illetve kátésai végezték az úrasztalától. Ezt a hagyományt sok református gyülekezetben már gyakorolják, más felekezetű testvéreink is már régen „reformáltabbak” e téren, az új Ágendáskönyv-tervezet pedig egyenes ajánlja, hogy a bibliaolvasást az úrasztalától lehetőség szerint egy gyülekezeti tag vagy presbiter végezze. Mikor máskor lehetett volna ezt bevezetni, mint annak a reformációnak az emlékévében, melynek egyik hitelve „a hívek egyetemes papsága”, azaz a hívek mind papok: az Ige olvasása és hirdetése egyformán joguk és kötelességük, közvetlenül imádkozhatnak Istenhez, életük és szolgálatuk áldozatát is be kell mutassák Ő előtte. 


Az új liturgiát és az ifjaink általi bibliaolvasást bár kísérleti jelleggel, októberre terveztük bevezetni, építő haszna miatt folytatni fogjuk. Hisszük, minden vasárnapra akad egy ifis vagy egy konfirmandus, aki egyeztetés és közös elolvasás után bátran felolvas az új fordítású Bibliából. Reméljük, akad talán még őt meghallgatni érkező családtag vagy barát is. Így talán nem idegenkednek majd annyira a templomtól, a Bibliától, kátésaink sem izgulnak majd úgy a konfirmációi vizsgán, véget nem érő ünnepi műsorok helyett pedig végre az Ige a „fő műsorszám”. 


Október öt vasárnapja adta magát, hogy mindegyik igehirdetés alapüzenete az öt reformátori jelmondat, az „öt sola” egyike legyen. Az első vasárnap tanítása az „Egyedül az Írás” (Sola Scriptura) volt. A bibliaolvasás a Zsolt 119,105-114, míg az alapige ez volt: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen.” (2Tim 3,16-17). Második vasárnapon „Egyedül Krisztus” (Solus Christus) volt figyelmünk középpontjában. A Kol 1,13-18 lekciót követően a textus szintén timóteusi levélből lett véve: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért, tanúbizonyságul a maga idejében.” (1Tim 2,5-6). „Egyedül kegyelemből” (Sola gratia) – szólt a harmadik vasárnapon az üzenet az efézusi levélből. Olvasmány: Ef 1,3-8; alapige: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9). Negyedik alkalommal az Istentől kapott hiten volt a hangsúly: „Egyedül hit által” (Sola fide). A Gal 3,6-11-ból való lekciót követően szólt az ige: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róm 10,17). 


Reformáció emléknapját a hónap utolsó vasárnapján, október 29-én tartottuk, a reformáció éve és hónapja megkoronázását az úrvacsorai közösség mellett pedig végül az „Egyedül Istené a dicsőség” (Soli Deo gloria) reformátori tanítás szolgáltatta. Az Ef 3,14-21-ből való bibliaolvasást szintén apostoli buzdítás követte a prédikáció alapigéjeként: „Akár esztek tehát, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (1Kor 10,31). A hangsúly itt is a hirdetett és látható Igén, hitvalló őseink biblikus tanításán volt: a gyülekezet együtt vallotta meg hitét a Heidelbergi Káté 1. kérdés-feleletének közös elmondásával; első éves konfirmandusaink a számukra leegyszerűsített előkészítő anyag reformációra vonatkozó kérdéseire válaszoltak a gyülekezet előtt, hogy mindnyájan tanulhassunk belőle; a torony alatt pedig kiállítottuk vallásórásaink reformációi kifestőit (jelmondatok, jelképek, stb.) valamint gyülekezetünk régi, úrasztali edényeinek körvonal szerinti, papírtányérból való kivágásait.


Az úrvacsoraosztás bár a megszokott rendben tartatott, mégis pár gyakorlati és szimbolikus újítás volt benne. Már korábbi úrvacsoraosztásunkra az úrasztala alatti, az az alól, körül kiugró dobogót a presbitériummal való megvitatást követően eltávolítottuk. Mind a kenyér, mind a bor lelkész általi kiszolgáltatása az úrasztalának háttal történik oly módon, hogy a hívek az úrasztala és a papi szék közötti szűk helyen járnak körbe. Ebben viszont a dobogó még nagyobb akadályt jelentett, különösen, hogy a két oldalt is kiugró dobogó sarka, a róla lecsüngő, kicsúcsosodó szőnyeggel együtt állandó botlásveszélyt jelentett, a dobogó magasságáról pedig ilyen szűk helyen a kelyheket „lenyújtani” ütközésveszélyes volt. A gyakorlatiasság mellett a bibliai és reformátori tanítás miatt is talán helytelen üzenetet sugallt. Nem „papi”, „mózesi”, „sion-hegyi” magasságból, hanem „jézusi” közvetlenségből, „egy szintről” vesszük így magunkhoz a szent jegyeket; nem a lelkipásztort kell jobban látni vagy hallani a dobogó magasságáról, hanem a „látható Igét” látni; még csak nem is kellene nagyon magasra felemelni a kenyeret és bort, mintha a „felmutatás” által, során szentelődne meg, „változna át”, hanem csak annyira kell minden irányba tartani azokat, hogy a szereztetési ige elmondását kellőképpen szemléltessük a jelenlévőknek. Istentiszteletünknek, úrvacsoraosztásunknak nem „ünnepélyesnek” kell lennie, hanem igeszerűnek, biblikusnak, testvérinek, református egyházunk tanításával összhangban lévőnek! „Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg!” (1Thessz 5,21) – különösen érvényes ez reformáció emlékévében. 


A még jelképesebb „reformáció” viszont az eredeti állapotokba való visszaállítás, őseink iránti tiszteletadás volt. Az eddig is használt, a gyülekezet számára régebben készített, az oxidációtól elfeketedett úrasztali kelyhet szakszerűen megtisztítottuk, az eddig vele együtt párban használt, kevésbé értékes és jelképes, minden bizonnyal újabban vásárolt úrasztali poharat pedig félretettük, és a megtisztított kehelyhez a korban és stílusban hozzáillő, szintén a gyülekezet számára készített másik kelyhet vettük elő, amelyet jelentős szennyeződéstől kellett megtisztítani. Így nem csak hogy a szent jegyekhez méltó edényeket használunk, hanem a gyülekezet korábbi adományozóira is méltóképpen emlékezünk, a megtisztítás által pedig talán jeleztük: itt az ideje nekünk is, gyülekezetünknek is kívül-belül megújulni... 


Kátésaink egész ősszel a segítségünkre voltak az istentiszteleteken. Minden októberi vasárnap az új liturgia teljes, aznapi szövegét fénymásolatban kitették a padokra. Ők azok, akik egész évben minden, istentiszteleten résztvevő gyermeknek és fiatalnak egy-egy bibliai igés matricát osztanak a templomból kimenet. A templomba járást így nem kötelezzük, főleg nem a hideg, fűtetlen templomba, hanem „motiváljuk”, jutalmazzuk. Reméljük, hogy gyermekeink és fiataljaink otthon érzik magukat a gyülekezetben, és felnőve, kellemes emlékeik révén nem távol maradnak, hanem csatlakoznak a gyülekezet közösségéhez. Reformáció emléknapján pedig segítségükkel minden istentiszteleten résztvevőnek egy-egy színes könyvjelzőt ajándékoztunk a reformáció jelmondataival emlékeztetőképpen.


Október 31-én, keddi napon gyülekezetünk fiataljaival öt diófát ültettünk el az öt évszázadot jelképezendő. Az öt konténeres diófaoltvány közül hármat a parókiaudvarra, kettőt a templomkertbe ültettük a meglévők mellé, hogy a következő nemzedékeknek, a jövő gyülekezetének árnyékot és termést adjon. Igaz, néhányat most még építkezési anyagok és törmelék közé ültettünk, hiszen folyamatban van az új parókia építése és megkezdődött a templom felújítása is, de reménykedünk, mire az befejeződik, munkánk és szolgálatunk is „termőre fordul”. Míg a fiúk ültettek, a lányok forró teát és rágcsálnivalót készítettek és tálaltak számukra. Munkájukat szerény, de jelképes ajándékkal is jutalmaztuk természetesen. 


Reformáció emléknapi istentiszteletünktől különválasztva tartottuk november 5-én „templomnapunkat”. A választás jónak bizonyult, hiszen nem csupán az úrvacsorás istentiszteletet nem „terheltük” történelmi megemlékezéssel, de talán az október 29-i zuhogó eső és viharos széllökések után többen eljöttek erre az alkalomra a napfényes, novemberi napon.

Az ideiglenesen „Templomnap”-nak nevezett alkalom apropóját az adta, hogy – mint elsődleges forrásból is bebizonyosodott – templomunk tornyát 200 éve építették, a toronydíszt 1817-ben emelték a torony tetejére ünnepi hálaadás keretén belül. 


Erős torony az Úr neve…” (Péld 18,10) – volt ünnepünk és az igehirdetés vezérigéje is. Ez alapján adtunk hálát Istennek gyülekezetünk múltjában megmutatkozó kegyelméért és oltalmáért, és ez alapján kértük a megtartatást és megerősítést gyülekezetünk jövőjére nézve. 


A gyülekezettörténeti megemlékezéssel és a gyülekezet jövőjéért való közös imádkozással megtartott istentiszteleten egyszeri, alkalmi gyülekezettörténeti kiállításra is sor került. Régi úrasztali edényeink megtisztítást, kutatást és dokumentálást követően kerültek bemutatásra egy régi úrasztali terítőnkkel egyetemben. Kiállításra került még a templom vakolatleverése miatt a falról levett, bekeretezett és üvegezett emléktábla, mely a korábbi templomfelújításoknak állított emléket; illetve azok a megviselt, fekete, festett fa emléktáblák (sírjelek) is, melyek a 19. század első felében gyülekezetünkben szolgált három lelkipásztor és családja emlékére lettek készítve, s melyeket a régi parókia kamrájából erre az alkalomra vettünk elő és tisztítottunk meg. Reményeink szerint, restaurálás után a majdan felújított templom portikuszában lesznek újból elhelyezve, az említett keretes táblával egyetemben. Azért is a portikuszban, hogy a templomban a hirdetett igére figyeljünk, és ott különösen Isten nevének szerezzünk dicsőséget. 



Templomfelújításunkat is támogató holland református keresztyén testvéreinket köszönetképpen is egy-egy bekeretezett templomos poszterrel, minden templomba jövőt pedig többféle templomos, templomtornyos könyvjelzővel ajándékoztunk meg – emlékezzenek így is templomunkra. 


Az istentisztelet végén a templomkertben presbiterasszonyaink kátésaink segítségével mindenkit forró teával és kávéval, kemencében frissen sült, háromféle kaláccsal kínáltak meg. Isten segítségével templomnapunkat gyülekezeti napként, elszármazottak vagy konfirmáltak találkozójára is kiterjesztve, szeretetvendégséggel egybekötve tudjuk majd rendszeresíteni. 


Az iratmisszió jegyében havonta megjelenő, ingyenesen terjesztett gyülekezeti lapunk, a településünk középkori nevét viselő „Egyházaskereki” legújabb lapszáma is erre az alkalomra jelent meg. Vallásórásaink alkalmilag segítenek a lapok összehajtásában, presbitereink pedig a körzetükben lévő minden református portára rendszeresen eljuttatják. De népszerűsítjük egyházmegyei lapunk, a Református Érmellék valamint egyházkerületi lapunk, a Harangszó olvasását, megrendelését is: év végére mintaképpen mindegyik lapból pár megmaradt példányt tettünk ki ingyenes elvitelre, továbbadásra, az esetleges rendelések végett. Hisszük, az egyházi sajtó olvasásával presbitereink és egyháztagjaink is nyitottabbak, tájékozottabbak lesznek, ily módon is eljut hozzájuk Isten Igéje. 


Az énekeskönyv terjesztése mellett nagyobb kihívás a Bibliáké. Különböző fordítású, méretű és formátumú Bibliákat mintaként állítottunk ki a templomban mindazok számára, akik maguk vagy mások számára rendelni szeretnének. Gyülekezetünkben is amúgy minden házassági eskütételt tett pár, illetve konfirmációi fogadalmat tett ifjú ajándék Bibliát kap. Kátésaink hamar ki is nézték maguknak, hogy melyiket szeretnék ajándékba megkapni… Esztendőfordultával kis, igei útmutatókat, bibliaolvasó kalauzokat is terjeszteni fogunk a napi igeolvasás segítésére. Reformátorainknak nem véletlenül volt a jelszava az „ad fontes” (vissza a forrásokhoz / vissza a Bibliához), illetve hisszük, nem hiába szenvedtek az anyanyelvű bibliafordításokért és istentiszteletért! A reformáció emlékévében kezdjük el/újra rendszeresen olvasni a Bibliát!

Isten újítsa meg állandóan Igéje és Szentlelke által életünket, gyülekezetünket és egyházunkat!

Oroszi Kálmán,
református lelkipásztor

2017. október 27., péntek

Akadálymentes istentisztelet és kirándulás Nagyváradon



Október 8-án került sor az akadálymentes istentiszteletre a Nagyvárad-csillagvárosi református templomban, és az azt követő kirándulásra fogyatékkal élő sortársainkkal.

Tíz vendég érkezett hozzánk Sepsiszentgyörgyről, akikkel a nyár folyamán együtt táborozhattunk. A prédikációt a Sepsiszentgyörgyi Keresztyén Diakónia Alapítvány elnöke Makkai Péter tartotta. Beszéde a tékozló fiú történetére alapult. Sor került Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése című festményében rejlő három titok megfejtésére. 


Az első titok a fiú hátát simogató két kéz közötti különbség. A bal kéz a gondoskodó anyai kezet ábrázolja, míg a jobb az apai kezet.

Mivel a szóban forgó mű a festő életének utolsó műve volt, a második talány megoldása arra adott választ, hogy ő maga a képen a tékozló fiú szerepét töltötte be.

A harmadik kérdés az volt: kicsoda Jézus az adott művön. A válasz az értünk aggódó kegyelmes Atya. Az eseményen fellépett a sepsiszentgyörgyi Írisz Band, akik dalokat adtak elő. Az Érmelléki Református Diakóniai Alapítvány és a Méhecske Műhely tagjai közösen elénekeltük Az Úr csodásan működik kezdetű dicséretet.

A Szentgyörgyről érkező Éva néni, az Írisz Band szólistája megható imában fohászkodott a betegekért és a magyarságunkért. Majd egy hozzám közel álló, gyerekkori barátommal történt baleset kapcsán tettem tanúbizonyságot a Krisztusba vetett hitemről a gyülekezet színe előtt. A történet tanulsága az, hogy Isten nem hagy el minket soha és nem azért tesz minket próbára, hogy megleckéztessen, hanem hogy megerősítse a hitünket, a reménytelenség idején pedig mindig velünk van és támogat minket. 


Az istentisztelet responsorikus imádsággal zárult. Annak végeztével pedig a nagyváradi Méhecske Műhely termékeit lehetett megvásárolni, akik aznap szintén velünk voltak. 


Csapatunk útja ezután a Garasos hídhoz vezetett melynek történetéről Szilágyi Hajnalka Aurelia tartott egy rövid előadást. Ezt követően utunk Lorántffy Zsuzsanna szobrához vezetett, róla Jakob Gabriella mesélt nekünk. Majd következett a finom ebéd melyet Jakab István tanúbizonyságával nyitott meg, s amelynek lényege, hogy szeressük egymást még ebben a rohanó világban is, hiszen Isten maga a szeretet. 


Végezetül pedig meglátogattuk a nagyváradi várat, melyről Bara Tünde, a nagyváradi Méhecske Műhely vezetője tartott beszámolót. A várban éppen a Nagyváradi Ősz nevű rendezvénysorozat zajlott, amelybe mi is bekapcsolódtunk egy rövid időre egy zenés-táncos mulatságba. Mindannyiunk nevében elmondhatom kitűnően éreztük magunkat.

Hálás köszönet a csodás napért Balla Júliának és Bara Tündének.

Köszönet a kiskereki polgármester úr, Nyíri Sándor támogatásáért, aki lehetővé tette a kiscsoport egy részének az utazást Váradra.

Serbán Sára Edina, Kiskereki 
az ÉRDA fogyatékkal élők csoportjának tagja

2017. október 26., csütörtök

Debreceni teológusok az Érmelléken

Partiumi körúton a Debreceni Református Hittudományi Egyetem IV. éves évfolyama 

 

Egy rég megálmodott kirándulás valósulhatott meg a Debreceni Református Hittudományi Egyetem IV. éves hallgatóival október 7-8-án. Hosszú hónapok óta terveztük már Partium egyes nevezetességeinek a meglátogatását és ezen a szép októberi hétvégén végre létrejött.

Egy teológusnak sok otthona van. Otthona a kollégium, otthona a legációs hely, otthona az egyetemi közösség. Partiumra is mindig úgy gondolt az évfolyam, mint egyik otthonára, és úgy is érkezett meg mintha hazaérkezett volna. Nem csak mert többen vagyunk az évfolyamból itthoniak, hanem mert azokra a helyekre látogattunk el, ahol otthon érezhette magát a kultúrában, a református hagyományokban, a gyülekezet vendégszeretetében az is aki esetleg még nem járt ezen a térségen.

A bőség zavarában és az idő szűke miatt egy sokkal nagyobb körút helyszíneit kellett lefaragnunk a számunkra legfontosabbakra, hogy ezeket érdemben meg tudjuk ismerni.

Az első állomás szombat reggel Érmindszent volt, Ady Endre szülőházának a meglátogatása. Mintha tér és idő találkozott volna az alacsony ház szobáiban. Ady, mint hajdani diákja az ország egyik legnevesebb iskolájának, a Debreceni Kollégiumnak, a falak között, a híres nagykönyvtárban hagyta szellemiségét, és mi, jelenlegi hallgatók pedig visszavittük szülőházába a Kollégium jelenlegi szellemiségét, ami alapjaiban azóta sem változott, hanem igyekszik őrizni azokat az értékeket, amik bár ősiek, de ma is élők, építenek és nevelnek. Itt a tárlatvezetés által megismerhettük az Ady család egész életútját. Egy családi ház egész könyvek tartalmat tudja elmesélni a falakon lógó fényképekkel, személyes tárgyakkal, kordokumentumokkal.

A második állomás Nagyvárad volt. Itt idegenvezetés által főleg a református helyszínekre tettük a hangsúlyt. Fő állomás volt az Ady Endre Múzeum, ahol egy előadást hallgathattunk a múzeum igazgatójától, ami Ady nagyváradi életét mutatta be, melybe beletartozott a megfeszített munka úgy a Nyugat szerkesztésében, mint a Holnaposok között végzett elhivatott munkájában, de az előadásban megvilágításra került Ady emberi oldala is, aki nagy kanállal falta az élet minden területét. A múzeumban megtekinthettük Ady íróasztalát, a munkájához használt eszközeit, de egy ideiglenes kiállítást is, ami Ady szerelmeinek, főleg színésznőknek a személyes holmija, mint egy finom selyemkesztyű, egy kalap, vagy egy fehérnemű. Ismét egy helyszín, ahol egy helyen láthattuk Ady munkájának a gyümölcseit és magánéletének titkait. 
 

 
Fontos állomás volt még a Nagyvárad Olaszi Református Egyházközség, mint a legrégebbi református templom a városban. Itt is tárlatvezetést kaptunk a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ Múzeum termében, ahol megtekinthettük a fejedelemasszony eszmei értékű kézimunkáit, többek között a nagyváradi bibliát, sajátosan partiumi mennyezet kazettákat, ősi egyházi kegytárgyakat, illetve magát a templom történetét és különlegességeit is megismertük.

Mindezek mellett jelentős állomás volt még a Nagyváradi Vár, a Partiumi Keresztény Egyetem és az Arany János Kollégium, ezzel egybekötve az Újvárosi templom, valamint a nagyváradi neológ zsinagóga. Ezek voltak azok a nagyváradi helyszínek, amiket egy fél nap alatt módunkban állt megtekinteni a teljesség igénye nélkül. A hosszú és tartalmas nap után otthonos szálláshelyül a Székelyhidi Ifjúsági Központ szolgált. 


A partiumi kirándulás részét képezte a vasárnapi kiszállás melynek helyszíne az Értarcsai Egyházközség volt. A kiszállásnak ősi hagyománya van már a Debreceni Kollégium életében, amikor a diákok a Kollégium jellegzetes öltözékében a tógában jelennek meg egy gyülekezet istentiszteletén és szolgálnak közösen, felosztva a liturgia részeit egymás között. Nagy öröm számunkra minden ilyen alkalom, amikor új református gyülekezeteket ismerhetünk meg és bepillantást nyerhetünk egy közösség életébe, ismerhetjük meg annak szokásait, hagyományait, templomait, lelkipásztorait, hívő tagjait. Felbecsülhetetlen élmény megtapasztalni, hogy nem csak anyanyelvünk közös határontúliakkal, hanem hitünk is, hiszen egy az a Lélek amely mindannyiunkban lakozik és munkálkodik. 


Ilyen szeretettel fogadott bennünket az értarcsai gyülekezet is, akik heteket készülve várták ezt a különleges alkalmat, mely első volt a gyülekezet életében. Az Igét Dr. Kókai Nagy Viktor a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Tanára és egyben a negyed évfolyam évfolyamfelelőse hirdette az 1Kor 10,1-22 alapján. Az istentisztelet után az Értarcsai Egyházközség szeretetvendégségre várta az évfolyamot illetve a gyülekezet presbitériumát.

Istennek adunk hálát, hogy megvalósulhatott ez a tartalmas hétvége, ezúton is megköszönve mindazoknak a támogatását, akik hozzájárultak bárminemű segítségükkel ehhez a hétvégéhez. Istené a dicsőség, hogy még egy otthonnal gazdagodott a Debreceni Református Hittudományi Egyetem IV. éves évfolyama!

Kabai Kitty, Értarcsa
IV. éves teológus

Kézműves délután Értarcsán


Kézműves délutánra várták az értarcsai gyerekeket és édesanyákat október 20-án a református Tóth István Gyülekezeti Házhoz.

Petőfi Sándor egyik nagyon ismert az "Itt van az ősz, itt van újra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem." versrészletével hívogatták a résztvevőket erre az alkalomra, hogy néhány órát az őszi természet adta szépségekből, levelekből és termésekből készítsenek állatkákat és díszeket. 


A kézműves délután egy kezdeményezés arra, hogy néhanapján édesanyák és gyerekek időt szánva a közös szórakozásra együtt készítsenek dolgokat, amikor háttérbe szorítva a nagyvilág zaját, az otthoni gondoktól megszabadulva egymásra figyeljenek. 


Jó lehetőség volt ez nemcsak a beszélgetésre, de arra is, hogy rácsodálkozzunk, mennyei édes Atyánk mekkora odafigyeléssel alkotta meg világunkat, benne rengeteg természeti szépséget bízva ránk, a kérdés csak az, mi mennyire vesszük ezt észre? "Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál." (Zsolt 8,4)
 
Szöveg és kép: 
Gecse Éva Malvin


Porrá égett álmok - porból való feltámadás


A jobbágyfalvi kórussal immár három éve vagyunk nagyon jó, szinte testvéri jellegű barátságban. Hol mi, hol ők hívnak bennünket vendégszerepelni. Nagyon jól érezzük magunkat együtt, igazán megszerettük egymást. A tavasszal szörnyű hírt kaptunk. 2017. március 25-re virradóra leégett a Nyárádmente egyik legkedveltebb pihenőhelye, a jobbágyfalvi Tündér Ilona vendégház kempingje. Az üdülőhely tulajdonosa a jobbágyfalvi kórus egyik tagja Szász Csaba Levente. Nekünk nagyon kedves ez a hely, hiszen mi is voltunk már itt elszállásolva a kórussal, gyülekezeti tagokkal. A már említett Tündér Ilona kempinget közel húsz év kétkezi munkával építette Szász Csaba és felesége Kinga, a család mindenét feláldozta, hogy álmát megvalósítsa. Vasárnap hajnalban szinte minden a tűz martalékává vált, a befejezéshez közelálló szálláshelyektől a lakószobáig minden hamuvá, korommá lett. A tűzkárosult család megsegítésére gyűjtési kampány indult. Az isteni gondviselés megindította az emberi szíveket, már másnap szóltak a telefonok, érkeztek a bátorító szavak, ígéretek, felajánlások. Mi is, bihardiószegi reformátusok pénzadománnyal támogattuk a családot. Azóta is folyik a munka, épülnek a falak, a tető, s ahol néhány hónapja a rosszakarat vagy a természet pusztított, ott ismét diadalmaskodott az élet. Nem elpusztult, elhagyatott tanya lett a Tündér Ilona, hanem újra hangos, újra olyan hely, ahová visszajárnak a turisták, táborozók, kulturális csoportok. 


Szeptember 30-án a Szász család a részben újraépített Tündér Ilona Völgyben rendezett ünnepség keretében köszönte meg mindenkinek a sok segítséget, adományokat, a biztató szavakat. Erre az ünnepségre kórusunk is kapott meghívást, íly módon megköszönve a bihardiószegi reformátusok segítségét. A rendezvényt a helyi katolikus plébános és unitárius lelkész, valamint Bara László református tiszteletes úr kezdték, kérve Isten áldását e helyre. Ezután kulturális műsorok következtek, melyen mi is részt vettünk. Kórusunkkal egyházi és magyarságunkat erősítő énekekkel tettük szebbé ez alkalmat. Hallhattunk német és magyar népdalokat a Kakasdi énekkar előadásában, magyar nótákat és könnyűzenei dalokat is a helyi tehetségek műsorában. A szórakoztató programok után Szász Csaba Levente tulajdonos megható beszédében elmondta, hogy „sohase kételkedjünk a magyar emberekben, mert amikor bajban vagy, nagyon sokan segítő kezet nyújtanak. Nem is szabad mondani, hogy irigyek vagyunk, amikor ennyi jó ember jön segíteni rajtad. Isten áldja a segíteni akaró embereket!”

A gyönyörű napfényes tájat lassan beárnyékolták a fák lombjai és a meleget felváltotta a nekünk még nagyon szokatlan hideg. Mindenki elfoglalta szállását és felkészültünk a fagyos éjszakára. A faházikó, amikben aludtunk, elég hamar lehűlt, de szerencsére túléltük és reggel újult erővel, felkészülve a hosszú útra hazafelé újra köszönthettük egymást. A finom reggeli elfogyasztása után elbúcsúztunk a házigazdáktól, Csabától és Kingától. Nagy örömünkre a tiszteletes úr egy rövid szovátai kirándulást is betervezett. Lehetőségünk volt megnézni és körbejárni a Medve-tavat. Gyönyörű környéken sétálhattunk, beszívván magunkba a friss erdei levegőt. Kár lett volna kihagyni. Elindulásunk előtt alkalmunk volt sétálni és ajándéktárgyakat vásárolni Szováta utcáin.

Útban hazafelé megálltunk Körösfőn, majd közösen meguzsonnáztunk a Királyhágón. Jó volt együtt tölteni ezt a néhány napot, köszönjük a lehetőséget e csodás kirándulásra. Isten áldása legyen a vendéglátók és mindnyájunk életén.


Ghitea Angéla
Bihardiószeg

Aradi főhajtás a vértanúk előtt


Október 14-én 5 település gyermekei és felnőtt kísérői indultak útra Aradra, hogy tiszteletüket tegyék a 48-as hősök előtt. Nagyváradon volt a találkozási pont, itt gyűlt össze a 110 résztvevő Poklostelekről, Szentjobbról, Bihardiószegről, Jankafalváról és Hajdúnánásról. Innen konvojban indultunk el úti célunk felé, azaz Aradra. 


Ujj János nyugalmazott történelem tanár várt bennünket a Szabadság-szobornál. Itt néhány érdekességet mondott el a szoborról, pl. hogy csak 2004 óta csodálható meg e régi magyar alkotás, 1925 óta ugyanis az aradi vár fogságában “raboskodott”. E helyen a hajdúnánási, szentjobbi, valamint a bihardiószegi csoport ünnepi szavalatait, énekeit hallgathattuk meg, s e csoportok koszorúzása után a Himnuszt énekeltük el közösen. A tanár úr végig vezetett a városon, jártunk a Szabadság téren, ahol 1848-ban felolvasták a 12 pontot és Petőfi versét, ahol egykor állt a Szabadság-szobor is, azaz Hungária és társai. Itt láthattuk a színházat és az egykori Rozsnyai patikát, mely ma is patikaként működik, alapítójáról pedig megtudtuk, hogy ő volt a drazsé feltalálója, azaz kinines cukorkát állított elő, hogy a lázcsillapítót a gyerekek is örömmel bevegyék. Majd a Magyar Királyi Főgimnáziumot láttuk kívülről, melyet a kiegyezés után építettek, átsétálva a Maroson láttuk annak a hídnak a faoszlopait is, melyről a vértanúk kivégzését nézték 1849-ben néhányan. Átérve a híd túlsó oldalára láthattuk az aradi vár főbejáratát, melyen át kihozták a halálra ítélteket, de a várba nem mehettünk be, mert az katonai terület manapság is. Néhány méter megtétele után megláthattuk a kivégzőhelyet, mely csak az 1930-as években lett felfedezve, amikor a Maros nagy áradása után a gátépítéshez földmunkálatokat végeztek. Sétánk végén megérkeztünk a vértanúk emlékművéhez, melyet kivégzésük emlékére állítottak 1881-ben, igaz egy kissé távolabb, mint ahol az eset történt, mert már nem volt, aki pontosan tudta a vesztőhely hollétét. 1974 óta azonban a 13 aradi vértanúból 11 földi maradványa ez emlékmű alatt pihen. Itt a poklostelki és jankafalvi gyerekek közös műsorát hallgathattuk meg, majd koszorúzás után a Szózat, a Himnusz és a Székely himnusz sorai csendültek fel. 


Az elfáradt csapatokat a buszok visszavitték a belvárosba. A Belvárosi Református Templomban jól esett leülni, s e pihenő közben meghallgathattuk Baracsi Levente tiszteletes úr bemutatóját a városról és a gyülekezetről. Bizony szomorúsággal töltött el bennünket hallani arról, hogy a reformáció után még virágzó református magyarság mára kb. 5000 főre csökkent egész Arad megyében, egyrészt régen a török pusztítás, másrészt a trianoni béke hatásaként. Megtudtuk, hogy a templom 1847-ben épült, s a 48-as forradalomban még kórházként is működött, hogy papja volt az, aki Kazincy Lajost lelkigondozta kivégzése előtt, sőt még Horthy Miklós is itt esküdött örök hűséget 1901-ben, de még ekkor nem volt kormányzó. Szomorú volt hallani azt is, hogy csak Aradon 70 magyar szobor, emléktábla és alkotás tűnt el Trianon után, s hogy manapság is szüntelenül fogyunk e vidéken, de jó volt látni és hallani, hogy ma is vannak, akik a magyarság ügyéért kiállnak, a közösséget építik szolgálatukkal. 



A templomban Csillikné Szólláth Julianna ünnepélyesen is bejelentette a Barátság program hetedik évkezdését, melynek témája az 1848-49-es szabadságharc és a hazaszeretet lesz. Nem véletlen volt ez az aradi kirándulás sem, hiszen jövőre a szabadságharc 170. jubileumát ünnepeljük, s éppen ezért kezdtük itt Aradon e jeles évet, az újabb közös programot. Hisszük, hogy e kirándulás által, az ott járt gyermekek számára október 6 és a 13 aradi vértanú nemcsak egy dátum és egy névsor lesz, hisszük, hogy a helyszínek múltja, történelme megragadta a gyerekek szívét, megéreztek valamit a hősök lelkének erejéből. Mi felnőttek pedig e kis aradi séta során megfogalmaztuk azt a gondolatot, hogy Trianonban nemcsak földet és embereket veszítettünk, hanem múltunkat is jócskán megcsonkították, de rajtunk múlik, hogy magyar népünk történelmét, büszke, dicső múltját és értékeit gyermekeink megismerjék, hogy ne sikerüljön azoknak gonosz terve, akik el szeretnének tüntetni bennünket a Kárpát-medencéből. Ezen az aradi kiránduláson is bebizonyosodott, hogy rengeteg kincsünk, rengeteg értékünk van, nem szégyen a magyar néphez tartozni, sőt…

Jakó Sándor Zsigmond
jankafalvi lelkipásztor